La Palma Airport (SPC) - Ennyire sűrű ott a légiforgalom
Szállást a Booking-ról foglaltam, ez volt a legésszerűbb döntés. A fővároson, a mellette fekvő Los Cancajos üdülőkörzetén és a 2 nagyobb településen kívül csak magánszállások vannak, melyek egyáltalán nem olcsóak,és az esetek többségében csak 1 hétre és szigorú feltételekkel lehet kivenni. Szállodákat eleve kizártuk a keresésből, hiszen önellátás végett nem tudtunk volna hol főzni, L.C. apartmankomplexumai pedig zsúfoltnak és nyomasztónak hatnak. Hozzáteszem, még úgy is, hogy jóval szerényebb méretű, mint akár Las Americas vagy Maspalomas környékén.
Szállásunk légvonalban 2km-re volt a reptér fölötti hegyoldalban (szépen rá lehetett látni onnan, mint az első képen azt láttam, csak távolabbról), egy közúton több mint kétszeres távolságot jelent. Térképes keresőn előzőleg jól megnéztem, hogyan jutunk oda, volt kívülről készült kép is a szállásról, így könnyen megtaláltuk. A vezetéstechnikához annyit, hogy néhol 1-esben kapaszkodott fel a gép, és egy 8-as konfigurációt is végre kell hajtani mindig, hogy a főúttól induló bekötőre fel tudjunk jutni. A terület maga Mazo néven ismert, itt a szigetre jellemző kisebb-nagyobb kőházak állnak szellősen elrendezve. A foglalt szállás (Casa Tio Pedro) egy nagy, lépcsős elrendezésű telken állt, és a tulaj (Fidel és Anna) három, egymáshoz közel álló házat adott bérbe. Ezek berendezése, bútorzata a régi időket idézte, de nem lepukkant, hanem ízléses módon. Volt TV, mosógép, wifi, jól felszerelt konyha,fedett hátsó terasz grillsütővel, a kilátás pedig le a reptérre, illetve át Tenerife-re és a Teide-re. A házakat sövény választotta el egymástól, közöttük pedig kertek virágokkal, narancs és citromfákkal (amiből lehetett szedni amennyit akartunk), valamint a legalsó fokon kisebb, elkerített kapirgáló tyúkoknak. Innen Fidel két alkalommal is hozott fel nekünk tojást, mellé pedig egy-egy üveg saját készítésű, igazán zamatos bort is. Érdekes, a 3 házat nem azonos foglalási feltételekkel adták ki, így a legkedvezőbbet vettük ki, bár az úszómedencés hívogató volt, utólag az időjárás miatt nem bántuk. Parkolás a telek feletti út mellett kialakított, automata kapuval ellátott területen volt.
(Az első képen egy tipikus La Palmai, azon belül is egy Mazo-beli házacskát látunk, amiről könnyen azonosíthatóak: a kéményekre egy M-betűt festenek fel. A tető alatt nem találunk padlást, így a helyiségeknek nincs plafonjuk, hanem lefestett gerendákat és lécezéseket láthatunk magunk felett: 4-5-6 képek).
La Palma, hasonlóan Madeira-hoz, nem nagy területű, így ez is könnyen bejárható a körbefutó főútvonal mentén, valamint a fővárosból a hegyeken át a másik part felé, csak itt a déli-északi átjáró helyett kelet-nyugat irányú hágóról beszélünk. A reptér és Cruz La Palma, valamint onnan Puntallana és Los Llanos felé az emelkedők miatt 2 sávosra bővülnek az utak, máshol 2x1 sávokon haladhat a forgalom, ami hétköznap reggel és este erős, máskor viszont nyugodtan és lendületesen lehet haladni. A helyiek udvariasak, előzékenyek, a külföldiek sajnos nem, tolakodás vagy feltartás rendre előfordult. A hágón áthaladó főút egyébként érdekes: Llanos felé egyirányú, kétsávos, emelkedős útszakasz van, visszafele azonban alagúton halad a forgalom, szintén egy irányban és két sávon. Parkolás rendje mint a többi kanárin, de a főváros és Llanos egyes területein fizetős (kék padkafestés), de itt munkanapokon hely sincs igazán, míg másutt bőven rendelkezésre áll. A benzinkút-hálózat nem sűrű, de a kis távolságok miatt negyed tankkal is bárhová eljuthatunk.
Bevásárlás és étkezés: Minden kisebb településen van vegyesbolt, hiperek inkább a főváros körül tömörülnek, a centrumban nagyobb Spar-ok találhatóak. A választék jó, az árak szerintem valamivel magasabbak mint a szomszédban, viszont az éttermi fogyasztás egyáltalán nem drága, még a turistás helyeken sem, viszont itt is előfordul a fagyasztott egyen-menű. Cruzban van Meki a yacht-kikötő bejáratánál, mellette a spar-expresszben vagy a pizzázókban is lehet kiülős étkezést tervezni. Cruz sétálóutcáján és a tengerparti főútvonal mellett cukrászdák, kávézók és éttermek sorakoznak, végigkóstolni őket reménytelen vállalkozás...:))
S ha már a fővárost említettem, kezdjük itt a sziget bejárását: A madeirai Funchal-nál jóval kisebb léptékű városka nagy része a hegyoldalra felfutó utcácskák mentén épült ki. Főútja az óceán partján húzódik, ebből ágaznak el a hegyre vezető utcák. A reptér felől megközelítve először egy pálmafákkal szegélyezett sétányra érünk, az első körforgalomnál kezdődik maga a centro, a városka szíve, de innen juthatunk fel a viadukttal és alagutakkal kiépült elkerülő gyűrűre is. Jó ez, mert az átmenő forgalom nem okoz zsúfoltságot és szennyezettséget az amúgy tiszta és rendezett városkában. A parti út mentén haladva a következő körforgalomnál van a kikötő bejárata, a tengerjárók és a yachtok is itt kötnek ki.Itt van vasárnaponként a piac is, de parkolni is lehet, valamint a már említett Meki és az étkezők is itt találhatóak. Innen nyílik a sétálóutca, amin nyugisan haladva 1 óra alatt átérünk a városon. Útközben régi kőépületeket, a városházát és a vele szembeni főteret, valamint szuvenírboltokat, és a már említett édesszájú-zarándokhelyeket találjuk. Érdemes benézni a házak kapuin, csodálatos csempéket és fapadlókat láthatunk, valamit tüneményesen kialakított belső kerteket, tereket a házak udvarain. Hétköznap sincsenek sokan az utcákon, ebben az időszakban inkább az óceánjárókról letévedő utazók nézelődnek, vásárolgatnak rendületlenül. A parti úton, féltávon találjuk a tipikus faerkélyes házakat (Casa de los Balcones), valamivel feljebb a parti erődöt, és onnan nem messze a Museo Naval kiállítását a S.Maria (talán) életnagyságú másában. Itt véget ér a sétálóutca, de a patakon érdemes még átmenni és felsétálni a felső erődbe (az udvarára be lehet menni, nincs bezárva), mert pazar kilátás nyílik a városra és környékére. Sajnos az említett nevezetességek mindegyike zárva volt, annak ellenére, hogy a netes infók szerint nyitva kellett volna lenniük. Hiába no, holtszezon ez a szigeten...
Utunk következő állomása a sziget legmagasabb pontja, a Roque de los Muchachos lesz, ami a Caldera de Taburiente felső peremén (kürtőjé?) található. Ez az egyébként korábban aktív vulkán hatalmas átmérőjő, aminek dél-nyugati oldala egy kitörés során kiszakadt, és napjainkban Tazacorte városkája felé teljesen nyitva áll.
A Muchachos-t a fővárosból az LP-1, majd az LP-4 számú utakon érhetjük el, ez utóbbi átszeli a szigetet, mint összekötő út. Erősen szerpentines, de jó állapotú az út, dús erdős területeken, először mandulafák, majd tölgyesek és fenyőligetek között haladhatunk célunk felé. Korábban nagy szárazság lehetett, mert mindent beborított a lehullott, barnás tűlevél és a rengeteg toboz, csak úgy ropogtak a kerekek alatt. Gondolom nem idegen a helyieknek az ezzel járó kockázat, így kb. 100m-enként kisebb, tűzcsapra hasonlító csatlakozókat látunk az utak mellett, a fák között. A felhőhatárral is így találkozunk, egyre kevesebbet látni, és csepeg az eső, nyálkássá, csúszóssá válik az út, így csak lassan haladunk. Aztán egyszer csak kivilágosodik, a felhők szétszóródnak majd a lábunk alá kerülnek, szó szerint is, a kocsi kerekei nem, csak a kasztni látszik ki az útból (mire lefotóztam volna, tovább kúsztak). Egyre kevesebb a növény, eltűnik a talajréteg, és már csak vörös-barnás-sárgás sziklákat látunk. Megállunk egy út menti, köves parkolóban (vigyázni kell a padkákkal, magasak néhol) fotózni, de legnagyobb csodálkozásunkra egy emberrel találkozunk, aki kézből eteti a hollókat, akik közül egy a férfi autójának az anyósülésen tollászkodik.
Csalókák a távolságok a sok kanyar miatt, úgy 35km-t megyünk, míg elérjük a csúcsra vivő
bekötőutat. Azt hittük először, hogy már elhagytuk, mivel át jutottunk a hágón, és egyre csak lefelé haladtunk, de nem: ott van az, balkéz felé, rendesen ki is van táblázva. Mellette sorompó és figyelmeztetés: csak 8-18 között van nyitva, máskor csak gyalogolni lehet. Az út itt már keskenyebb, töredezettebb, ahogy haladunk felfelé jobbra-balra becsatlakozásokat találunk a csillagászati obszervatóriumokhoz, van pár belőlük, oda behajtani autóval tilos.
Legfelül egy parkolót találunk, talán ha 20 autó elfér ott, több nem állhat meg, a parkőr visszatereli őket az út mellé....már ha egyáltalán akad hely jóval lejjebb, mert meredek és sziklás az egész terület. A parkolóból már csak pár lépés a csúcs...illetve ez nem is csúcs, hanem vulkáni képződmény, ami fakorláttal van elkerítve, és a parkőr szúrós tekintetével vigyázva. Nem véletlen, talán már lepusztították volna....
A csúcson áthaladva kikövezett járdára jutunk, egy szakaszon dróthálós védelemmel, ahonnan le is lehet ereszkedni a Caldera-ba, de tovább is lehet haladni két kiépített kilátópont felé. Mondjuk esetünkben nem sokat lehetett látni a völgyekből, de szépek voltak így is a felhővel süvegelt csúcsok, felettük a távolban a Teide-vel.
Visszafele nem a főváros felé vesszük az irányt, hanem nyugatra, Garafia felé. A növényzet ugyanaz, mint a csúcs felé, csak most fordított a sorrend, errefelé több ház, tanya színesíti a képet, de ezek az úttól távolabb, kordonnal lezárt utak végében állnak. Virágoznak a mandulafák? Tiszta tavaszi feeling, erre játszik a hőmérséklet is: 21 fok van. Felettünk sötét esőfelhők, alattuk pedig a gyönyörűen kék óceán hullámzik. Ismét eszembe jut Madeira: meg nem mondanám, hogy nem ott vagyok, annyira elszigetelt és eredeti ez a terület, mint Fanal. Sok helyütt kiépített kilátóhelyek segítenek betekintést nyújtani a táj rejtett szépségeibe, csak hát a napfény....az hiányzott nagyon.
Garafia egy aranyos kisváros, de nagyon kihaltnak tűnik, a helyi étteremben is csak pár helyi fogyasztja ebédjét. Mi is csatlakozunk hozzájuk, két napi menüt kérünk: mojó friss rozskenyérrel, zöldséges húsleves, kanári csirke (mint a mi paprikásunk, csak sűrű szósszal) és kávé, mellé a csapos helyi erjesztése: ütős vörösbor. A mennyiségre jellemző, hogy a csirke egy része megmaradt, így a tulaj becsomagolta nekünk. A számla végösszege: 28€, így nem érezzük nehéznek felfelé kerekíteni az összeget, amikor megköszönjük.
Ebéd után rövid séta a környező utcákban, felfedezünk egy öreg sárkányfát és egy barranco-t (völgy vagy vízmosás) de nagy a sár és mindenütt kecskék bóklásznak, így csak fotózunk párat.
Garafiaból a part menti úton haladunk El Pinar felé. Általában az óceánhoz legközelebbi utat hívom így, de azt tudni kell, hogy a sziget partvonala meredek és sziklás, így ezek az utak esetenként több száz méterre is vannak a tényleges partvonaltól. Le lehet így is jutni a vízhez, de inkább csak 4x4 meghajtással, és erős gumival felvértezve. A táj még inkább az elszigeteltség érzetét kelti, alig jönnek szembe, de így legalább meg lehet állni fotózni az út szélén is a sávban, nem zavarunk senkit. Itt sok helyütt láthatóak olyan a sziklabarlangok, mint amilyeneket GC-n láttunk, gondolom egykor ezekben is élhettek emberek.
Ahogy haladunk dél felé a sziget nyugati oldalán, egyre jobban érezzük magunkban a nyugalmat és a csendet. Csak mi lennénk a szigeten? Annyira nincs forgalom délután 16 óra körül, hogy azt hisszük, minden zárva, az emberek pedig talán a karneválon vannak.
Gyorsan telnek a kilométerek, de így is akadnak megállók, ahonnan a tájat vagy az alattunk futó barranco-kat csodálhatjuk meg. Egy idő után elérkezünk az El Time nevű kilátópontho, ahonnan pazar kilátás tárul elénk Los Llanos és környékére. Innen lefelé a halad az út a Barranco de las Angustias völgyébe, ahol egy hídon juthatunk át a bővízű patak felett. Ez a völgy vezet ki egyébként a Caldera Taburiente-ből, és tart egészen Tazocorte mellett az óceánhoz. Lassan beesteledik, így Llanos-t elkerülve a gyorsforgalmi visszaindulunk a szállásunkra. El Paso felett megállunk nézni a házakra vetülő naplementét, majd a szemerkélő esőben csodálatos, előttünk a földet vastagon végigszántó szivárványt láthatunk,mielőtt elnyel bennünket a Tunel de la Cumbre. Brena Alta magasságában az út mellett bevásárlóközpont, a Hiperdinó-ban fel tudjuk tölteni a készleteinket a további napokra. (Itt van Spar, Lidl és más cégek is, nem csak élelmiszer területéről)
Egy újabb nap és egy újabb remény a szép időre...Jól indul a dolog, így délre vesszük az irányt Fuencaliente felé, hogy megnézzük a vulkáni krátereket. Az úton sokfelé javítások vannak, leginkább a sziklafal-részeket erősítik meg, könnyen lehet, hogy voltak nagy esőzések mint Madeira-n, és kárt tettek a falakban. Sokfelé az úttesten is kisebb kövek, kavicsok hevernek, így lemaradunk mindenkitől, óvva az autó szélvédőjét. Sietni nem kell, nyitásig még van idő. Fue-t elérve először La Fajana-t nézzük meg, innen rálátni az egész környékre, valamint a nyugati part alsó részeire. Gyönyörű fenyőerdőn át visz felfelé az út, látunk egy kisebb stadiont is a hely tetején, de cél a panoráma és néhány fotó.
A vulkáni terület 2 kráterből áll, a felső (mint a képen) a Volcan de S.Antonio. Emellett van a látogatóközpont, belépő 2,50€/fő, ezért bent is lehet parkolni, ha autóval hajtasz a sorompóhoz, de kint is van bőven hely. Vulkáni kövekből épített központban kisebb kiállítás a hely szelleméhez híven, emellett büfé és ajándékbolt is található. Legnagyobb csodálkozásomra - igen, ez csak nekünk, magyaroknak furcsa - gondolnak a rokkant emberekre is, egy speciális holdkomp/tricikli szerkezet van készenlétben használatra.
A vulkán körüli séta (igaz, csak a feléig, a kilátóig lehet menni) nem igényel erőnlétet, külön bakancs sem kell hozzá. Akinek van rá igénye, tevegelhet is a környéken, kisebb karaván áll rendelkezésre. A vulkán széléről pazar kilátás nyílik a sólepárló felé, illetve a nyugati partra, egészen El Time-ig. Antonio alatt kb. 3km-re található a Volcan de Teneguia, ide indítanak csoportokat is, de anélkül is le lehet sétálni oda, külön belépő nincs, azonban itt már elkel egy erős túracipő a láb védelmére.
A sólepárlóhoz, Punta de Fuencaliente-hez Las Indias felé megyünk le. Kisebb apartman komplexum mellett halad el az út, ami nagyon ízlésesen van kialakítva, semmi nyomor a házak között. Aki szintén errefelé indul le, az ne ijedjen meg a végeláthatatlan fóliás-ültetvények láttán, bizony nem keveset kell haladni, hogy elérjünk a Faro-hoz, ami mellett ott a sólepárló is. Egy régi kőből, és egy új fémből készült jelzőlámpát csodálhatunk meg, alatta kisebb halászkikötővel. A sótelep is innen kezdődik, több kisebb-nagyobb medencét találunk, melyek különböző színű lávakövekkel vannak kirakva. Így lesz a só rózsaszín, fehér vagy fekete. A vizet felszivattyúzzák, majd kiszáradás után feltörik és begyűjtik. Ott helyben be is dobozolják őket, amit az ajándékbolt-étteremben meg is lehet vásárolni, különböző súlyú kiszerelésekben. Sétálni és nézelődni szabad a medencék mellett, de szigorúan felhívják a figyelmet, hogy tilos belenyúlkálni/dobálni bármit.Ugyanitt van kétféle étterem is, mindkettő terasszal, a felső egy tapas-bár rengeteg salátával, az alsó helyi specialitású étterem. Na, itt volt az a pont, amikor összehúzták magukat a zsebemben lévő bankók és irgalomért könyörögtek, de nem volt mese, korgott a poci. Két mojó+kenyér, főétel, 2 üdítő és 2 capuccinó 35€ volt, mondjuk itt kellett utólag 2 gesztenyés sütit tankolni, mert éhesek maradtunk, az plusz 5€ volt. Amint látható, a mojó itt sem maradt ki, de érdemes rákérdezni, mi van benne, mert eltérően csinálják mindenhol. Van ahol krémes, van ahol csöpögős/olívás, én az előbbit jobban kedveltem.
Mire hazaindulunk, kisüt a nap, de csak félve-tétován, emiatt nem alapozhatunk arra, hogy nagyobb távra induljunk, így lekanyarodunk Malpaises és Punta de Lajo világítótornya felé.
Errefelé látunk olyan kisebb ranch-okat, melyek szinte a parton állnak, mellettük izgalmas lávamedencékkel a megmártózáshoz, azonban a főútról a sorompók miatt nem lehet megközelíteni őket. Azonban mire a partra érünk, elered az eső, alig tudok rendes (cseppektől mentes) képet készíteni, de legalább megint látunk szivárványt, és az óceán nagyon szilaj formát ölt. A parton egy szerény méretű halászfalucska gondozott csónakokkal és hálókkal, a házak nyitott ajtajain keresztül pedig az esti vacsora illatai szállnak ki.
Két elmaradhatatlan látnivalóról szeretnék még beszélni, aztán ígérem, befejezem...:))
A Taburiente Nemzeti Park egyik látnivalója a La Cumbrecita. Ez egy kilátóhely a Caldera oldalában, ahonnan szépen be lehet látni az egész területet - persze, csak jó időben. Innen számos túraútvonal indul minden irányban, különböző nehézségi fokokkal és távokkal, melyeket mind táblákkal jeleznek. Megközelítése a fővárosból az LP-2-es úton, át a hegyeken El Paso irányába. A főút mellett van a Centro Visitantes a látogatóknak, itt lehet túratérképeket venni, engedélyeket intézni,valamint kisebb kiállítás és filmvetítés ad részletes bemutatást a terület kialakulásáról. Az épület előtt lehet parkolni, valamint a főúton a sarkon jobbra befordulva kezdődik a hegyre vivő útszakasz, és itt van nagyobb parkoló is.
Sajnos a bekötőút egy darabon járható, azonban egy ponton túl sorompó zárja el az utat, mivel a kilátóhoz vezető útszakasz engedélyhez kötött - neten lehet ilyent igényelni, hasonlóan a Teide-csúcsra szólóhoz, nap és időpont megkötéssel. Az őrháznál esélytelen - gondoskodtak róla - parkolni, sőt a bekötőút egész vonalán lehetetlen a tilalmak miatt is, így más megoldást kell keresnünk. El Pasoban parkolunk le, itt fogunk egy taxit, és azzal megyünk fel - 13€ volt egy irányba. Ugyanis a taxik és turistabuszok engedély nélkül hajthatnak be. Nagyon szép és panorámás úton lehet haladni, ami azonban keskeny, így sokszor kerülgetik egymást az autók, a buszok meg...gondolhatjátok. Fent parkoló, de nagyon szűkösen. Csodálkozom a sofőrök ügyességén, holló-komákat pedig ismét üdvözölhetjük szorgos etető-kezeknek köszönhetően. Taxis 2 óra múlva jött vissza értünk, ekkorra beszéltük meg vele, így két irányba tudtunk sétákat tenni a kiépített útvonalaknak köszönhetően.
És akkor az utolsó beszámoló két városkát érint, El Paso-t és Tazacorte-t.
El Paso egy hangulatos kisvároska a Taburiente P.N. közelében, bár csendesnek nem nevezném a nyüzsgő helyi életnek köszönhetően. Autók, buszok, taxik nagy száma ellenére nem tűnt zsúfoltnak, és ha bemerészkedünk a szűk, kockaköves utcákba, akkor nagyon szép régi házakat is láthatunk. A főtéren áll a taxiállomás, innen telefonon is lehet taxit kérni, mert az esetek többségében bizony sokan várnak rá, a fuvarosok meg nem feltétlen ott sorakoznak majd. Ahogy tapasztaltuk, a helyiek a bevásárláshoz is használják, így a taxis nem feltétlen fogja elvinni a többet fizető külföldi helyett. Az utakon vagy másutt nem szokás megállniuk üres jelzés ellenére sem, de az is állandóan bekapcsolva van nekik. Nem órát használnak, hanem árat mondanak, ha tetszik elfogadod, ha összehúzódik a szemöldököd akkor enged valamennyit. Nekünk 15€ volt a kezdő, 13 a vége, visszafele ugyanennyi, mert neki egyértelmű volt. Ha találsz fent valakit, aki befér és lejönne veled, akkor ez kevesebb, hiszen így megosztható a költség. A városka bőven ad bevásárlási lehetőséget, azonban érdekes helyeken is vannak boltok, mint az alagsorba rejtett Spar, ahol csak a táblát és a lépcsőt látod belőle.
El Paso-tól nyugatra található Tazacorte (könnyű összekeverni a tenerife-i Tacoronte-val), a banánültetvények közé épült, szintén csendes városka. A parttól távolabbi részen sok vendéglő, kávézó várja a vendégeket, némelyik a járda szintje alatt, de így is kilátást kínálva a teraszáról. Kockázó helyieket is látunk, akik nem zavartatják magukat a fényképezéstől (persze, csak diszkréten tegyük). Szépen csempézett pihenők és hangulatos terecskék nyílnak a főútról, pad pedig akad bőven, ahol lepihenhetünk.
Tazacorte központjából tovább lehet haladni a part felé, itt találjuk a város kikötőjét és strandját, Puerto de Tazacorte-t (vagy röviden: El Puerto). Először a kikötő vastag falakkal elzárt területét pillanthatjuk meg balra, jobbra fordulva szállók, apartmanok mellett haladunk a városrész szívébe. Áthajtunk a Caldera-ból jövő barranco feletti hídon, melyben most nem csordogál víz (látva a partfal és a kövek erózióját, ha van, akkor nem mindig csak "csordogál"). Itt szinte minden épületben kiadó szobák, lakások vannak, ahogy elnézzük, nincs szabad éppen, mindenhol emberek üldögélnek az erkélyeken, valamint az épületek földszintjén lévő kávézók kitett székein. Azonban érdekes volt látni, hogy sok hippi ücsörgött csoportokba verődve, amikből időnként kilépett egy-két ember, és végig kéregette a környéket. Könnyű őket felismerni a rasztás hajukról és a rikító színű ruháikról (kisgyermekeken ruha se volt...) valamint a kis sállal feldíszített kutyáikról, melyek szabadon tolták mindenhova az orrukat. Semmi kifogásolnivalót nem látnék bennünk, de azt a szemétkupacot, mely körülöttük volt, merőben idegennek éreztem a helyhez (mivel semennyire sem szemetesek a sziget közterületei). Talán megtűrik őket a környéken, de talán csak addig vannak itt, míg tart a pénzük...Egyedül itt láttunk nyilvános és ingyenes toilette-t, ami ráadásul tiszta is volt, talán léte köszönhető az itt lévő, fe.homokos beachnek.
Jobbra továbbhaladva fölénk tornyosuló sziklaszirt felé éttermek sorát találjuk, közvetlenül a sziklafal alatt a régebbi alapításúak vannak, nem olyan csili-vili terítékekkel, mint a többi, de barátságos helyeknek látszanak, helyiek is csak itt üldögélnek. Kimegyünk a mólóra, onnan szépen belátható a központ és jó időben a Caldera óceán felé húzódó sziklafalai is. A móló gátja mögött az óceán hullámzik vad erővel, így kigyönyörködhetem magam a szebbnél-szebb taréjokban.
Mindent összevetve nagyon jó kis utazás volt, az idő helyi viszonylatban nagyon felhős és nyomott volt (szállásadónk panaszkodott rá rendesen...), de azért lehetett élvezni a táj adta nyugalmat, csendet és hangulatot. Ha nem tudnánk, hogy spanyol földön és egy Kanári szigeten lennénk, simán össze lehetne keverni Madeira-val, annyira szembetűnő a hasonlóság. Bátran tudom ajánlani azoknak, akik a télből kívánnak melegebb vidékre utazni, de szeretnék elkerülni a tömegeket, és azoknak is, akik szívesen túráznak akár napokat is, mert a sziget erre bőven ad lehetőséget.
Ha van kérdésed, szívesen válaszolok rá, további képeim pedig itt elérhetőek:
https://www.flickr.com/photos/126902657@N02/albums/72157658801793052
